A hegedű hangszíne

A gondos megfigyelő gyakran tapasztalhatja, hogy némely hegedű hangja, különösen ha közvetlenül más hangszínű után szólaltatjuk meg, magánhangzós jellegű hangot ad- Ha pl. "o" -hangot fejez ki, hangja zártan, sötéten, befelé szóló, nem előnyös. Már Helmholtz megállapította, hogy minden magánhangzó különböző magasságú és erősségű egy vagy több, a hangszínre jellemző felhangot tartalmaz.

Ezek jelenlétéről a legegyszerűbben úgy győződhetünk meg, hogy a nyitott pedálú zongorába bármely hangon beénekelünk egy magánhangzót: nemcsak a rezonáló húr szólal meg, hanem több is, éspedig úgy, hogy a zongora, mint valami beszélőgép, értelmesen visszazengi a magánhangzót is. A beénekelt magánhangzó jellegzetes felhanjai ugyanis, amelyek a hangadó szerveink üregeinek rezonanciájából keletkeznek, a megfelelő frekvenciákra hangolt húrokat is rezgésbe hozzák.

A magánhangzók rezonanciáját ma már akusztikai elektromos műszerekkel kutatják, és az eredmények a régiek észleleteitől itt-ott eltérnek.

A hegedű magánhangzós jellegű hangzásait is bizonyára ugyanakkora frekvenciájú formánsok idézik elő, mint az általunk kimondott vagy énekelt magánhangzókét. Így a hangszer hangjának jellegéből következtetni lehet arra, hogy milyen frekvenciájú formánsok uralkodnak benne.

A legerősebb az alsó formánsok hatása. Ezek között is a gerendahang körülieké. E hatások, amelyek a formánsfókuszokban a legerősebbek, a hegedű bonyolult kapcsolódásai folytán többé-kevésbé a hangszer valamennyi hangjára kiterjednek. Legtöbbnyire a gerendahang körüli "o" -szerű befelé szólás érezhető erősen, amely a kongó űrhangzás esetén még fokozottabban lép elő "ö", "u" vagy "ü" felé hajló változatban.

A másik határeset, a túlzottan nyitott "i" hangzás, amely Backhaus szerint a 3000-4000 Hz. frekvencia közti hangok (felhangok) erősítésében nyilvánul meg.

A hegedűkészítőnek a legalacsonyabb formánsokra kell a legnagyobb figyelmet fordítania, ezek között kell a rendet megteremtenie. Ha a kísérlet úgy sikerül, hogy a felső "i" formánsok nem tolódnak fel a visító magasságokra, meglepően tapasztalhatjuk, hogy hangszerünk az esetleges vékonyítás ellenére is nyitottabban, jobb sugárzással, nagyobb hordképességgel szól.

A formánsok magánhangzós jellegére vonatkozóan azt a legkedvezőbb lehetőséget kell elérnünk, hogy hangszerünk hangja ne képviselje se az igen zártakat (amelyeket pedig gyakran dicsőítenek!), se a túl nyitottakat; ne legyen érezhető, hogy egy bezárt űr szól, hanem mintha űrje nem is volna: felszabadult, találó kifejezést használva: éterikus legyen a hang. Az erőt adó "sötétebb színeződés" -t főleg az e-húr hangjaira kell érteni.