Hangerő és hordképesség a hegedű hangjában

Mondhatnánk, hogy a hangerő és a hordképesség egy és ugyanazt fejezi ki, pedig nem egészen így van. Egy hegedű, amely közelről és főképpen a játékos füle mellett igen erősen szól, hordképességben legtöbbször csalódást okoz, különösen ha magas hangjai bántóan élesek. Sohasem bírálható el egy hegedű az otthoni körülmények között és pusztán a játékos véleménye alapján, mert a hangerőt és a hordképességet csakis alkalmas közönséggel teli előadóteremben lehet megnyugtató módon megállapítani. A hallgató ítélheti meg.

Érdekes tapasztalat, hogy ha a hangverseny dobogóján játszó művész igen erősnek érzi hegedűje hangját, annak hordképessége többnyire nem kielégítő; ha ellenben az az érzése, mintha hangszere igen gyengén szólna, éppen akkor önti a hangot legbővebben a közönség felé, Nem mondjuk ezzel azt, hogy minden erős hangú hegedű gyenge hordképességű és fordítva. A megtévesztő eredményt a hegedű hangjában levő felhangok, illetve ezeknek fülünkre gyakorolt hatása, más-más terjedési képessége és csillapodási foka okozza.

A mély hangok ugyanis, minthogy rezgésszámuk (Hz) kisebb, terjedésük közben a levegőmolekulák ide-oda mozgatásával kisebb munkát végeznek, mint a nagyobb rezgésszámú, magasabb hangok, tehát azonos indulási energia mellett a mélyebb hangok távolabbra terjedhetnek, mint a magasak. A magas felhangok tehát, amelyeknek jelenléte a fül mellett az erőt mutatja - ezek az éles csengésű hangok -, a levegő elnyelése folytán a teremben már kis távolságon hamarosan megsemmisülnek, kiszűrődnek, a visszaverődésig esetleg el se jutnak. Az alacsonyabb felhangok ellenben, amelyek a hegedű hangját meleggé, puhává teszik, de közelről hallva, fülünk számára nem erősek, nagyobb hatótávolságúak, kevésbé csillapodnak. A kemény, fülsiketítő hangnak tehát kisebb a vivőereje, mint a puha, meleg hangnak.

Utalhatunk a vízhullámokra, ahol a gyors, apró rezgésű fodrok hamarosan eltűnnek, kis akadályokon is elnyelődnek, vagy szétszóródnak, a nagy hullámok ellenben igen messze futnak, az akadályokat is megkerülik. Ugyancsak ezzel függ össze az az érdekes megfigyelés, hogy csendes éjszakán a báli zenekar nagybőgőjének hangja - mint mély búgás - a távoli házak csukott ablakú szobáiba is behallatszik, és ha a hangforráshoz közeledünk, egymás után lesznek hallhatók a zenekar magasabb hangjai is, végül ugyancsak közel kell menni, míg kivehető a dallam a hegedűk hangján.

A teremben a nagybőgő hangja is színesebb, zengőbb - nem csak a mély búgás - erős, de nem bántó a hang, és itt éppen a magas hangú hangszerek uralkodnak. Fülünk a mélyebb hangokat közelről gyengébbnek érzékeli. A magas hangok ugyanis dobhártyánkat közelről jobban izgatják; az éles hangok meg már kellemetlenek is. A nagyon magas, visító csengések pedig csak közvetlen közelről érzékelhetők.

Egy fémtárgy ütögetése közelről csengő hangot ad. Ugyanannak a hangnak visszhangja pedig csak tompa puffanásnak hallatszik. A villámlást közelben éles, recsegő, csattanó hang kíséri, a távoli csattanásokból azonban csak a mély összetevők jutnak el hozzánk dörgés és morajlás alakjában.

A puha hangú hegedű előnye élénken mutatkozik meg a következő kísérletben: teremben felváltva játszanak egy, a fül mellett erősen szóló, trombitáló hangú és egy közelről jóval gyengébb, de igen lágy hangú hegedűn. Távolabbról hallva, az előbbi mintha elhalkult volna, az utóbbi vivőereje jóval nagyobbnak tűnik. A terem végére érve a különbség egészen meglepő, a lágy hangú hegedű a hangjával megtölti a termet.