A hegedű hangszíne

A gondos megfigyelő gyakran tapasztalhatja, hogy némely hegedű hangja, különösen ha közvetlenül más hangszínű után szólaltatjuk meg, magánhangzós jellegű hangot ad- Ha pl. "o" -hangot fejez ki, hangja zártan, sötéten, befelé szóló, nem előnyös. Már Helmholtz megállapította, hogy minden magánhangzó különböző magasságú és erősségű egy vagy több, a hangszínre jellemző felhangot tartalmaz.

Ezek jelenlétéről a legegyszerűbben úgy győződhetünk meg, hogy a nyitott pedálú zongorába bármely hangon beénekelünk egy magánhangzót: nemcsak a rezonáló húr szólal meg, hanem több is, éspedig úgy, hogy a zongora, mint valami beszélőgép, értelmesen visszazengi a magánhangzót is. A beénekelt magánhangzó jellegzetes felhanjai ugyanis, amelyek a hangadó szerveink üregeinek rezonanciájából keletkeznek, a megfelelő frekvenciákra hangolt húrokat is rezgésbe hozzák.

A magánhangzók rezonanciáját ma már akusztikai elektromos műszerekkel kutatják, és az eredmények a régiek észleleteitől itt-ott eltérnek.

A hegedű magánhangzós jellegű hangzásait is bizonyára ugyanakkora frekvenciájú formánsok idézik elő, mint az általunk kimondott vagy énekelt magánhangzókét. Így a hangszer hangjának jellegéből következtetni lehet arra, hogy milyen frekvenciájú formánsok uralkodnak benne.

A legerősebb az alsó formánsok hatása. Ezek között is a gerendahang körülieké. E hatások, amelyek a formánsfókuszokban a legerősebbek, a hegedű bonyolult kapcsolódásai folytán többé-kevésbé a hangszer valamennyi hangjára kiterjednek. Legtöbbnyire a gerendahang körüli "o" -szerű befelé szólás érezhető erősen, amely a kongó űrhangzás esetén még fokozottabban lép elő "ö", "u" vagy "ü" felé hajló változatban.

A másik határeset, a túlzottan nyitott "i" hangzás, amely Backhaus szerint a 3000-4000 Hz. frekvencia közti hangok (felhangok) erősítésében nyilvánul meg.

A hegedűkészítőnek a legalacsonyabb formánsokra kell a legnagyobb figyelmet fordítania, ezek között kell a rendet megteremtenie. Ha a kísérlet úgy sikerül, hogy a felső "i" formánsok nem tolódnak fel a visító magasságokra, meglepően tapasztalhatjuk, hogy hangszerünk az esetleges vékonyítás ellenére is nyitottabban, jobb sugárzással, nagyobb hordképességgel szól.

A formánsok magánhangzós jellegére vonatkozóan azt a legkedvezőbb lehetőséget kell elérnünk, hogy hangszerünk hangja ne képviselje se az igen zártakat (amelyeket pedig gyakran dicsőítenek!), se a túl nyitottakat; ne legyen érezhető, hogy egy bezárt űr szól, hanem mintha űrje nem is volna: felszabadult, találó kifejezést használva: éterikus legyen a hang. Az erőt adó "sötétebb színeződés" -t főleg az e-húr hangjaira kell érteni.

A hegedűhang fénye és csillogása

Mint a hangszínezet ismertetésekor már rámutattunk (2. rész), a hang fényét, csillogását, zengését a középmagas felhangok idézik elő; a puhaságot az alacsonyabbak, a teltséget, kerekdedséget együttesen valamennyi felhang, főként azonban az alacsonyabbak, de csak akkor, ha az alaphang mégis uralkodik. A hang tisztaságát, salakmentességét és simaságát pedig a biztosítja, ha a nagyon magas felhangoktól, mellékzörejektől, recsegéstől (erős vonósúrlódás okozta suhogástól, fújástól stb.) mentes.

Vonó fej törés javítása

Olykor egy hangszer vagy vonó sérülése igen horrorisztikusnak tűnhet, bizonyos esetekben az átlag emberek el is vetik a javítás lehetőségét. Pedig nagyon sok minden javítható! (Persze kérdés, hogy az adott hangszer vagy vonó értéke indokolja-e egyáltalán a belé fektetett munkát...) A következő eset egy igen gyakori vonó sérülés, ami első ránézésre talán fatálisnak tűnhet.

Hangerő és hordképesség a hegedű hangjában

Mondhatnánk, hogy a hangerő és a hordképesség egy és ugyanazt fejezi ki, pedig nem egészen így van. Egy hegedű, amely közelről és főképpen a játékos füle mellett igen erősen szól, hordképességben legtöbbször csalódást okoz, különösen ha magas hangjai bántóan élesek. Sohasem bírálható el egy hegedű az otthoni körülmények között és pusztán a játékos véleménye alapján, mert a hangerőt és a hordképességet csakis alkalmas közönséggel teli előadóteremben lehet megnyugtató módon megállapítani. A hallgató ítélheti meg.

Olykor megesik, hogy vonós hangszerek bizonyos alkatrészeinek eltávolításakor a ragasztási felületek sérülnek. Ennek több oka is lehet, mint például a nem megfelelő ragasztók előzetes használata, vagy a szakmaiatlan feladatvégzés. Egy gyengébb minőségű anyagra enyvezett alkatrész eltávolítása pontosan az anyagok silánysága miatt sérülhet. Ebben az írásban egy német gyári hegedű nyaka sérült a fogólap eltávolítása közben.

Stroh-hegedűtől a bihari tölcséres hegedűig

A stroh-hegedű, készítőjéről John Matthias Augustus Stroh –ról, egy londoni elektromossági mérnökről kapta a nevét. 1899. május 24 –én Stroh be is nyújtotta a hangszerre a szabadalmi kérelmét az Egyesült Királyságban, ’Improvements in Violins and other Instruments’ néven (GB9418 kódjelű szabadalom), melyet 1900 március 24 –én el is fogadtak. A leírás szerint a hangszerben található rezonátor egy ún. zenedobozba (angolul: voice-box) zárt, kifeszített fém hártya, mely mechanikusan közvetett kapcsolatban áll a hangszer húrlábával. A hang pedig a zenedobozhoz csatolt tölcséren keresztül felerősödik, s azon távozik is.

A jó hegedűvel szemben támasztott kívánságok a különböző korok és egyének ízlése, valamint a hangszer alkalmazási célja szerint némileg eltérnek egymástól.